Sorsokkal foglalkozom. Lelki rezdülésekkel.
Mindig is bámultam az embereket, és próbáltam kitalálni, mivel foglalkoznak, mik lehetnek a gondolataik, merre mennek, honnan jöttek.
Ha szóba elegyedtem valakivel, vagy hallottam az élettörténetéről, mindig elcsodálkoztam, hogy valójában SOHASEM TUDJUK, kivel találkozunk.
Képzeld csak el:
a járdán sietve/rohanva neked “útban van” egy botorkáló bácsi. Valószínűleg legalább átélt egy háborút – akármelyik oldalon, nem lehetett egyszerű neki sem.
De
– rengeteget költözött, vagy szinte egy évszázadot leélt egy helyen,
– megélte ugyanazokat a nagy szerelmeket, csalódásokat,
– megtanult írni-olvasni,
– megpróbálta kiszedni a hírekből a lényeget, az igazságot (volt/van benne egyáltalán??)
– születtek gyermekei, unokái, vagy nem
– ma is élnek a szülei, vagy már nem,
– neki is vannak kedvenc dalai, amire szívesen gondol, vagy dúdolja,
– halálos betegségétől derűs, vagy apró veszteségétől bánatos,
– dolgozik, vagy (már) nem
– van lakása, vagy nincs…
A márkezi regénybe illő élettörténetekkel nem tudunk ilyen rövid villanás alatt foglalkozni, sohasem tudjuk, hogy mitől néz ki háborús veteránnak, vagy operettbe illő elegáns ficsúrnak.
Ilyen sorsokkal találkozok, amikor ajándékdalok megírásával bíznak meg. A sok megadott információból én is szemezgetek, kiválasztok néhány rendkívül fontos jellemzőt, momentumot, amire a meglepetésdalt építem.
Ez a kampány is egy kicsit azért szimpatikus, mert a könnyen összemosható, “embertelen” sorsokat szétválasztja, és emberi módon olvashatóvá, értelmezhetővé, szerethetővé, elfogadhatóvá teszi.
Igaz, ettől még nem változik meg semmi a világon, de talán néhányakban megmozdul a gondolat: igen, ő is ember, és jéééé, ő is pont olyan, mint én: például jól főz.
Fentieket ez a videó váltotta ki belőlem: